SZABADSÁG, VÁNDORLÁS ÉS TAPSVIHAR - a Circo Soluna története

Nem kertelek, ez egy rettenetesen hosszú cikk lesz. Ne lapozz el, barátom; megéri elolvasni. Nem véletlenül pötyögtem ennyit, igazán hasznunkra válik, ha megismered ezt a történetet. A mese hónapokkal ezelőtt kezdődik, amikor a környékre érkezett a „Circo Soluna”. A Naphold Cirkusz a falu határában vert „sátrat” két napra, hogy azután továbbállva a következő falu lakóit is megörvendeztethessék produkciójukkal. Előtte azonban sok ember életét megváltoztatták…

Csaknem húsz esztendővel ezelőtt, első gyermekük megszületése után ült ekhós szekérre Petra és Stefan; azóta járják saját útjukat hegyen-völgyön át. Falutól faluig, szerte Európában. Olaszországban tíz éven keresztül vándoroltak családi cirkuszukkal. A legeldugottabb községekbe is eljutottak, nem számított forróság vagy éppen eső, metszően hideg szél. Mindenki szerencséjére Magyarország lett a következő állomás. Nyolctagú a család. A két nagyobbik gyermek gimnáziumba jár Németországban, a kisebbek a társulat tagjaiként szintén fellépnek. Till, Santu, Nis, Fjosok, a kis szőke csodagyerek. Délelőttönként magánóvoda, illetve -iskola hallgatói. Reggel nyolctól délig tartanak a foglalkozások szüleik irányításával, napsütéskor a szabadban, borongós időben a két szekéren berendezett „tanteremben”. Az egyik a nappali, a másik a gyerekszoba. Ebéd után következik az akrobatikai elemek elsajátítása, zsonglőrködés, egykerekű biciklizés, újabb és újabb fortélyok ellesése, elemek gyakorlása. Közben Stefan, a papa hol gólyalábra, hol meg óriásbiciklijére pattan, s így járja az őket éppen befogadó falu utcáit, s toborozza a közönséget a Cirko Soluna – a Naphold cirkusz – esti előadásaira.

Négy lovat, két kutyát, három kecskét, baromfikat, nyulakat, galambokat tart a társulat. Run (az egyik eb) és „Kati néni” (tyúk), valamint „Fecó” (kakas) fel is lép a produkciókban. Kora este ünneplőbe öltöznek a társulat tagjai, miközben kissé bohémosra – meg bájosra – veszik a figurát, s invitálják a nézőket a fedetlen „arénába”, ahol félkör alakú, többszintes, mobil (fából és fémből készült) nézőtéren lehet helyet foglalni. És higgyenek nekem: mindig van még egy hely! Azután kezdődhet a produkció! Petra kiválaszt egy helybeli kisleányt, akinek kifesti az arcát, eközben ő maga bohóccá alakul, majd mindenki orrára tesz egy csipetnyi festéket, jelezve, együtt vagyunk, egyek vagyunk, közös az utunk. Szálljunk fel valamennyien Noé – itt történetesen Charlie – bárkájára, próbáljuk átvészelni az özönvizet (ez ugyanis a kerettörténet) lehetőleg épségben. És ez csak az egyik forgatókönyv, akad a tarsolyukban más is; sosem tanulság nélkül.

Szerelem: Petra és Stefan lírai akrobatamutatványai; légtornász-produkció: a hatéves Nis meghazudtolva kislánykorát, ámulatba ejtően ügyes a „kupolában”, bátyjai ifjú zsonglőrzsenik. A tizenöt éves Till, Charlie Chaplinnek öltözve, kisebb és nagyobb egykerekű biciklin – esendőnek mutatva a figurát, közben fel-felbukik, de mindig föltápászkodik – halad a nem éppen sima porondon, azaz bolygónkon… Kötéltáncos édesanyjával meg Santu öccsével olyan zsonglőrtriót alkot, hogy elakad a lélegzet. Máskor meg a szülők hangszereken (zongorán, szaxofonon, tangóharmonikán, klarinéton) kísérik gyermekeik mutatványait, például azt is, amikor púpútéveként csetlenek-botlanak. A papa átvedlik fakírrá, szögekkel kivert fekhelyre ereszkedik, hasára először deszkát, majd arra téglát fektet, hogy azt egy óriási kalapáccsal kettéhasítsa neje. A sárkánynak öltöztetett Run kutyus még idejekorán elűzi a szörnyet... Peregnek a számok, s előbb-utóbb tényleg Noé bárkáján szorongunk együtt, sikerül(t) mindenkinek fölférnie. S aztán elindulunk, hogy majd valahol kiköthessünk. De hogy pontosan hol is leszünk; ez még nagy kérdés… Sötétedik. Finálé: égő buzogányok szállnak a légben; hiába jő az éj, ugye, azért mégis a fény győzedelmeskedik? Nagy taps. A nézők valahogyan átváltoztak, s nem csupán az orrokon még ott lévő pöttytől, hanem a szemek csillogóbbak, az orcákra mosolykezdemények rajzolódtak. Nehezen jön a szánkra a szó. Utóbb Stefan már a kulisszák mögött megjegyzi: – Először mindenhol kicsit tartózkodóan fogadnak bennünket, ám az első előadás után már látják, hogy milyen család vagyunk, nem harapunk.

Adományokból tartják fenn magukat, szívesen elfogadnak mindenféle élelmet is, kivéve húsféleséget, mert vegetáriánusok. Mondván, a hús sok antibiotikumot tartalmaz, s ezért nem egészséges. Két-három napot töltenek el egy községben (városokba nem mennek), aztán szedelőzködnek, indulnak a szomszéd faluba. A helyi elöljárónál jelentkeznek, többnyire ingyen kapnak olyan területet használatra, ahol a jószágok eleséget találnak maguknak. Nincs televíziójuk, mobiltelefonjuk… Viszont van szép könyvtáruk. Télen pihennek, tavasszal ismét nekiindulnak, különösebb útiterv nélkül, hogy felfedezzenek újabb vidékeket, megmutassák, mennyit fejlődött művészetük, s hogy így is lehet élni, családot összetartani, hivatást gyakorolni. Naphold cirkuszt teremteni, bárkát ácsolni…

Az előadások helyét illetően van egy ügyeletes telefonszám, melyen általában megtudhatjuk, hogy épp merre jár a kis csapat (Sebeő Talán – 06-70/310-2827). A műsorok általában este hat órakor kezdődnek és soha nem érnek véget, mert aki egyszer látta a műsort, többé nem felejti el s napok múltán is a kifestett arcú család mutatványai, viccei ismétlődnek gondolataiban...

A Naphold Cirkusz filmen: http://goldenrootfilm.hu/cikk/8/utolso_eloadas1.html

//Dougal Glendower//

KULTÚRMORZSA - több nem maradt?

Nem szokásom szomorkodni, és/vagy lehangoló témákról írni. Mondjuk mostanában - hacsak nem menekülök álomvilágokba - elég nehéz kikerülni az ilyesmit. Elég, ha a kormány be nem tartott ígéreteire, vagy a budapesti diszkóban elhunyt három lányra gondolunk. Igen emberek, célozgatok. Célozgatok arra, hogy valami irdatlanul el van rontva...

Az egész cikk egy közeli barátom szavai nyomán íródott. A hét elejét ugyanis nála vendégeskedve, Székesfehérváron töltöttem, és ott hangzott el a következő mondat: "...magyar vagyok, de a saját hazámnak nem kellek. Nem látja hasznomat, nem kellek neki." Persze barátom (legyen Z) nem csupán elböfögte a fentieket, bele a nagyvilágba. Szavainak átéléséhez ismerni kell néhány dolgot.
Először is, nem éppen munkakerülő; tizenhat éves korától kezdve folyamatosan dolgozott. Előbb segédmunkásként, majd gyárakban, míg végül teljesülni látszott az álma, és felvették a helyi könyvesboltba. Nagy ugrás, gondolhatta ő, és milyen igaza volt! Ez az ügy több okból is kapóra jött; egyrészt az a fajta gyerek volt, aki még az általános iskola felé gyalogolva is olvasott, másrészt pedig az évek során eljutott fizikai teljesítőképessége végére. Egészsége sosem tette volna lehetővé a nehéz kétkezi munkát, amit végzett, ő mégsem panaszkodott. Elviselte munkatársai gúnyolódásait, amiért ő nem bírta el a cementes zsákot. Makacsul eltitkolta csípő- és térdproblémáit, szüksége volt a munkára. Nem ő választotta ezt a sorsot, de igyekezett kihozni belőle a maximumot.
Nos, a könyvszakma mindent megváltoztatott. Hat év boldogság, álmodozás, szóbeli (de hazai szokás szerint sosem anyagi) dicséreték következtek. Ha rajta múlik, valószínűleg innen megy nyugdíjba. De persze a Sors - jobban mondva az emberi hitványság - közbeszólt. Z a családalapítás küszöbéig jutott, amikor főnöke számára egyértelművé vált, hogy Z és egyik kolléganője szeretik egymást. Manapság ez régimódinak tűnhet, de ne ítéljük el őket: valaha az ilyesmi örömteli eseménynek számított.!
Egyeseknek mondjuk most is, de nem a főnökasszonynak. Reakciójából mindenki számára egyértelművé válhat, hogy miért nem reklámozták ezt a kapcsolatot céges berkekben. Igyekeztek feltűnés nélkül intézni minden magánéleti dolgot, még maga a lebukás sem a munkahelyükön történt. Mindenesetre a hat év munkaviszonyt egy alig két hetes lezárást kapott: a lelki terror odáig vezetett, hogy kapcsolatuk védelmében Z-nek ki kellett lépnie...
Mindez 2010 szeptemberében történt. Azóta kedves barátom kezdeti lelkesedése eltűnt, kétségbeesése, dühe ellenben nőttön nő. Ő maga nem ismerné be félelmét, de én jól ismerem. Legfőbb problémája tisztán emberi, s egyben maga a huszonkettes csapdája. Ahol alkalmazhatnák, oda egészsége okán nem nem mehet. Amihez pedig igazán ért, arról nincs papírja. Ráadásul amennyiben most nem sikerül kamatoztatnia könyves tapasztalatait, soha többé nem lesz esélye arra, hogy visszatérjen.
Így végződik a történet; de merhetek ilyet mondani? Sajnos, azt hiszem igen. Emlékszem Z szemeire, amikor még mert álmodni: eljegyzésről, családról, gyermekekről, utóbb pedig munkáról. Az írásról, amit mindennél jobban vágyott! Most a szemeiben nincs semmi, csak szomorúság. Mert tudja jól, hogy ebből a gödörből, ahová az emberi rosszindulat taszította, egymagában képtelen lesz kimászni.

//Dougal Glendower//

STPEHEN KING ÉS LASSIE - Cujo története

Sajnos viszonylag régen írtam, ennek a családi életem az oka: vannak időszakok, amikor kizárólag velük törődöm. Ez egy ilyen hét volt – az vesse rám az első követ, aki maga is bűn nélkül való. Visszatérésemet követően azonnal írni kezdek, első témánk a „Cujo” című könyv. Az ihletet a saját, ugyanerre a névre hallgató kutyám adta, aki bár méretben messze elmarad a könyv szörnyetegétől, lélekben minimum egy bernáthegyi…

Aki a Lassie-féle irodalomért rajong, nagyon nem fogja szeretni ezt a könyvet. Az alapok persze ugyan azok: Cujónak hívták Brett Camber legjobb pajtását, az irdatlan méretű, de annál barátságosabb bernáthegyit. Cujo szívesen ered nyulak nyomába a nyári mezőn. Nyúl után szaglászik akkor is, amikor fejét egy üregbe tolja, amelyben veszettséggel fertőzött denevérek laknak...Cujo iszonyú alak-és személyiségváltozása, ámokfutása Castle Rock lakóinak életét merő iszonyattá változtatja…

Aki jártas Stephen King írásaiban, láthatja, hogy a helyszín már-már megszokott, visszatérő elem. Persze, ez nem vesz le a könyv értékéből, sőt! Az író brillírozik, hozza a szokott formáját, és talán még rá is tesz egy lapáttal. Végigkövethetjük, ahogy egy szelíd háziállat átalakul vérszomjas fenevaddá. De ha még csak ennyi lenne, egyszerű tucathorrornak mondhatnánk a történetet. De van valami plusz, valami hátborzongató, valami természetfölötti, amit eleinte csak egy kisgyerek érez: ez a kutya már nem egy kutya, hanem egy szörny. Egy igazi szörny a mesékből, ha értik mire gondolok... King párszor már élt hasonló módszerekkel, de ennyire jól talán sosem hatott az összkép. Nagyon sokat tudnék még mesélni, de sajnos nem szabad. Elvenném az élvezetet.

A könyv tehát izgalmas, megható, néhol még vicces is, de persze főként félelmetes. Többektől is hallottam, hogy a könyv olvasása után egy ideig féltek a kutyáktól. Hát ez velem szerencsére nincs így, bár azt nem merem határozottan állítani, hogy ha egy sötét sikátorban csak egy parázsló tekintetű kutya jönne szembe, nem kapnék sokkot, és nem futnék világgá...

Azért vannak kifogásolható részletek is: néhol nagyon egyszerű könyv, vagy túlságosan ponyva. Máshol meg az zavart, hogy túl sokáig húzta az időt, pedig már tudtam, mi fog történni. Ezek mondjuk nagyon is jellemzőek az íróra, így még abban sem vagyok biztos, hogy rontották az élményt, hiszen ezek tették Kingessé az egészet. Ráadásul az eredeti már '81-ben megjelent, szóval más korban született, más korban élő emberek számára, más igények szerint.

ÉRTÉKELÉS: 7/10 Szeretem az ilyen könyveket. Több szálon fut a cselekmény, és érdekes volt belelátni több – egymástól nagyon különböző – emberbe, a gondolataikba, érzéseikbe. Néha kissé túlírt, például amikor a nő félelmeiről beszélt, de azért így is nagyon profin van megszerkesztve. Az egész, ahogyan van, JÓ. Készült belőle még egy felejthető film is, de ha lehet, költsünk inkább a könyvre; számos kiadásban, 1600-4000 Ft-ig terjedő árért beszerezhető. Jómagam az antikvár kiadásokat javaslom, ebben az esetben a kissé megsárgult lapok csak hozzátesznek az élményhez.

Szerző: Stephen King

Megjelenés: 1989-től kapható különféle kiadásokban

Terjedelem: 360 oldal

ISBN szám: 963-07-70-98

Borítófestmény: Az Európa Könyvkiadó szinte kiadásonként változtatja

//Dougal Glendower//

GRÁNITSZÍV - kard és mély érzelmek Eve Rigel tollából

Nagyon elkomorodott a hangulat itt a blogon, ezért azt hiszem, ideje lazítani. Nem tudom, ki hogy van vele, de én ilyenkor nem vágyom nehéz olvasmányokra. de, mint a legtöbb esetben, most is tudom, mi az, ami helyreteheti a lelkünket... Eve Rigel nevét egy ideje már ismerhetik a magyar sci-fi és fantasy olvasók: publikált a Cherubion kiadó legendássá vált antológiáiban, 2007-ben pedig megjelent első önálló regénye is, A Ragyogás Városa. Vegyes fogadtatása ellenére többen – köztük jómagam is – megjegyeztük a nevét, és úgy tűnik, megérte bizakodni.

Az írónő talán legjobban sikerült regénye, a „Gránitszív” 2008-ban jelent meg, és bár önmagában is kerek egészet alkot, Eve Rigel elmondása alapján valójában csak az első része egy készülő trilógiának. Én igyekszem nem epizódként tekinteni rá: nem szeretem, ha előre sorozatként beszélünk valamiről. Ez itt a GRÁNITSZÍV című könyv. Pont. Emlékszem, amikor levettem a polcról, jóleső érzés fogott el. Akkoriban – és azóta is – herótom volt a logókkal eladott tucatregényektől. Bevallom, engem az fogott meg, hogy ez a könyv ebből a szempontból tiszta volt, sehol egy logó, egy marketingszemölcs: a cím, és Szendrei Tibor hangulatos borítófestménye. Igen, a borító remek: nagyon kevés grafikusművész képes ily módon eltalálni egy regény hangulatát. Komolyan, még a színek is olyan jól komponáltak, hogy olvasás közben az elképzelt képsorokon is ezek dominálnak.

Walmountban, a határmenti tartomány dombjai között két sereg áll szemben egymással a végső ütközetre várva: a coramondiak és a nurkok mindenre elszánt harcosai. A tét óriási. Győzhet-e bármelyikük anélkül, hogy az ellenséggel együtt önmagát is elpusztítaná? Figyelmen kívül hagyhatják-e az ősi átkot, mely megjövendöli a két birodalom megsemmisülését? Érvényesülhet-e az egyéni érdek, a könyörtelen bosszú mindenek felett? A tizennégy éves nemes ifjú, Ulrik von Walmount-Obernac sorsa összekapcsolódik a Coramond és a Nurk Birodalom sorsával. Az ő életének alakulásán keresztül ismerjük meg a két világ titkait, az egymást követő események különös láncolatát. A történet húsz évet ölel fel, melynek során a világtól elzártan élő, gyengécske fiúból erős, könyörtelen harcos válik. Életét véres csaták, orvtámadások, a létért való kemény küzdelem, barátság, szerelem, árulás és dicsőség kísérik.

Eve Rigel regénye igen kellemes olvasmány; főleg ha annak olvassuk, ami: nem stílusteremtési kísérlet, hanem valami, ami egy mára már-már elfeledett műfajt elevenít fel. Azt a fajta fantasyt, ami inkább felnőtteknek szóló mese. Nincsenek benne orkok és trollok, meg efféle fityfenék. És cseppet sem hiányoztak. Bennem egy olyan érzést hozott a felszínre, amit nem éreztem azóta, hogy életem első fantasy könyvét a kezembe vettem. Amikor még minden sötét erdő mélyén az elmúlt korok mágikus szörnyetegeit sejtettem...

ÉRTÉKELÉS: 8/10 Amellett, 1500 Ft(!) körüli áron megvásárolható, ez egy nagyon jó könyv. Könnyen olvasható, kellemes és üdítő élmény. Nem csapunk a homlokunkra, de úgy fogjuk lerakni, hogy ez bizony egy jó, és élvezetes történet volt. Persze, lehetne rajta réseket találni, mint mindenen, de felesleges. Úgy vélem, a fentiek fényében máris elmondhatjuk, Eve Rigel ezen könyve bőven megéri a pénzét, és én őszintén reménykedem benne, hogy másoknak is utat mutat. A logók nélküli irodalom igenis létezik, és kell. Kell, mert szabad, és mert őszinte...

Szerző: Eve Rigel

Megjelenés: 2008.

Terjedelem: 310 oldal

ISBN szám: 9789639566781

Borítófestmény: Szendrei Tibor

//Dougal Glendower//

PARASZTBUTÍTÁS IV - a hülyeség újabb felvonása

A tévét nyomkodom, igyekszem valami elfogadható szórakozást találni, de hiába; megrekedek a Való Világnál. Azon merengek, vajon engem minősít e, ha ezt nézem!? Végül arra jutottam, hogy maradok a „hát, én csak azt nézem, amit adnak" szövegnél!

Egy szó, mint száz, minden elismerésem az RTL Klubnak, ismét meg lehet köszönni, hogy hozzájárul, kultúránk fejlődéséhez! A luxusbörtönben minden van: böfögés, szellentés, pia, cigi és káromkodás! Kérem szépen, hogy fér össze a médiatörvény, és a főműsoridőben rókázó celebek(nek tartott) idióták látványa? Nem beszélve a szexről, illetve a hokizásokról! Bocsánat, nem akarok álszent lenni, ez valahol természetes dolog is, de az, hogy ország-világ, ezt lássa, illetve, hogy ez legyen a másnapi téma a buszon, nagyon gázos! Na, de belefér, úgy tűnik – előre Magyarország, adjuk meg a kegyelemdöfést a kuttúrának!

A villalakók kénytelenek baromkodni, csinálni valamit, hiszen ha az ágyon henyélnének egész nap, a kutyát se érdekelné! Ők pedig, csak önmagukat adják, persze. Taktikáznak, versengenek és kibeszélik egymást. Nyitott könyv az életük, hiszen a kihívás nevezetű ceremóniával, mindenki tudja, hogy ki – kivel nem akar, nem bír tovább együtt élni.

A műsor készítői kínosan ügyelnek arra, hogy mindig történjen valami, mert hát szavazni kell; olyan emberekre, akik még a létezésünkről sem tudnak. Bár, végül is a nyeremény összegének azért össze kell jönnie... A Vigyázz, te döntesz! nevű játékban el tudjuk dönteni, hogy mivel „kedveskedjünk” a lakóknak. – Lehetőleg minél botrányosabb, minél undorítóbb legyen! Ők pedig, kötelesek lesznek, eleget tenni nekünk. Bármire kérjük őket. Kíváncsian várom, hová fajul ez, bár ha egyszerűen akarok fogalmazni: ezt hívják televíziós kurválkodásnak. Pardon. Felhúztam magam, kiszaladt a számon.

Cirkuszt és kenyeret a népnek! Legalább így senki nem rinyál a politika miatt, senki nem sajnáltatja önmagát, mert elégedett azzal, ahogy odabent a nők szőrtelenítik magukat. Elég nekünk Szandika műteste, Alekosz (van itt olyasvalaki, akinek van rendes neve?) pénisze, és jó érzés, hogy tudjuk: Anikó nem tud elélvezni! A rohadt életbe, ha ezt nem tudom meg, nem is tudom, mi lesz velem! Megyek is, és körbeordítozom Laci úr krimójában.

Visszatértem, gyors volt. Már mindenki tudta. Még én éreztem rosszul magam, mert csak most értesültem ezekről.

Egyébként az az érzésem, hogy a műsor csak egy forgatókönyv. A szereplők gondosan kiválasztott színészek, akik próbálnak felkapaszkodni a ranglétrán, vagy gyermekkori sérelmeik miatt, most élik kamaszkorukat! Erre jó példa az azóta kizárt Zsuzsi nevű „bombanő”... hát nő, na. Bár egy nő, hogy tud úgy viselkedni, hogy kidobják egy – amúgy sem az etikettet előtérbe helyező – műsorból!? Komolyan mondom, elkeserítő. A másik, a pornójáról elhíresült Gigi. És van még valami, amit itt olvastam a neten vele kapcsolatban: a lány 20 éves, vagyis a VV első szériájának idején, még 14 volt. Számoljuk már ki! Hat év telt el, alig nőt fel, máris ribinek mondható! Közben pedig mások attól nyögnek, hogy a mai társadalom így, a mai fiatalság úgy! Már elnézést: csöndben kéne lennünk, és tenni ellene valamit. Mert, mért bántják a tizenéves kislányt, ha ott van a példa a tévében!? Miért emelünk hangot, hogy a mai fiatalok túl hamar kezdik a szexet, ha már a délután is az orgazmusról (vagy annak hiányáról) beszélnek!? Ugye? Nem értem, hogy a nagy médiaszabályozás közepette, hogy engedhették, újraindítani ezt a valóságshowt!? Persze, persze, ott a 12-es karika, és csak azt mutatják, ami megengedett. Láthatja például, hogy mennyit cigiznek, isznak, és verekednek, hánynak! A csúnya beszéd, szigorúan ki van sípolva. Így sűrűn hallani azt, h ba..eg! Szánalmas, emberek!

Szóval, a 12-es karika tökéletesen hasztalan! Bár az is igaz, hogy a gyerekemnek minden szín alatt tiltom a Való világot! Pedig maga a műsor koncepciója, nem rossz. – sok ember, egy helyen sokáig bezárva, mi döntünk ki megy, és csak egy győzhet, Hegylakó forever! Nem. Ez téynelg gáz, már az alapoktól.

Mindjárt reklámoznak, a képernyőn felbukkan Buci. Kicsit azt hiszem, hogy a neves színész, eladta magát ezzel a műsorral. Mert sok embernek nem a színészi tehetség ugrik be róla ezután, hanem az a bohóc, aki a Való világot vezeti. Ez pedig, baj. Persze, kell a pénz, de ha már elismert színész valaki, akkor adjon is magára. A balesetéről nem szeretnék véleményt mondani, mert az megint más tészta. De nem hiszem el, hogy Eszenyi Enikő elvállalta volna ezt a showt, hasonló helyzetben! Persze, vegyük figyelembe, hogy Stohl András nem csak színész, de műsorvezető is! Hm, akkor talán neki megbocsájtunk... Mindazonáltal milliónyi ember él meg kétkezi munkából: ha már elcseszte az életét, próbálkozhatna arrafelé is; az én gyerekem ne egy ilyen ember álszent szövegelését hallgassa, ha lehet. És itt lehet mondani, hogy nem kötelező, meg hogy idekint is csak ezt látja... meg valóban nem a TV neveli a gyermeket, de azért kérem: a rádió nem játszat le durva számokat, ez a mocsok meg folyhat a világ arcába?

Tehát a 2010 novemberében indult show, nagy port fog még verni, érzésem szerint. Sok lesz a nyári elsötétítés, mert majd rájönnek, hoppá, azt még sem kellett volna leadni, csakhogy akkor már késő lesz! A csatorna számára, megéri a milliós büntetés, hiszen a nézettség kárpótolja őket. Csak az a baj, hogy azt a pénzt rászorulók is megkaphatnák, adomány alkalmával. Meg esetleg a szavazásra költött pénzt a gyerekeinkre is költhetnénk. Van egy régi bölcsesség: rajongj a gyerekedért. Ez most hatványozottan igaz. De az nem fontos, inkább tépjék meg egymást a szereplők, mint a majmok a ketrecben! Aki meg önként kijött, legyen megbélyegezve. No komment. A nemes kereskedelmi tévé fog majd valami emlékműsort, adományműsort csinálni, ebben biztos vagyok, ám sajnos nem fogok tőlük meghatódni. Főleg, ha egy újabb masztizás után kerül adásba... de lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat, és én vagyok túl elutasító a Való világgal szemben.

Előre, egyműsoros sztárok, várom a folytatást: már csak egy lépés a gladiátoraréna, de száz év múlva talán UFÓk is lesznek köztetek. Köszöntem, rám - még ha egyedül vagyok a véleményemmel - akkor se számítsatok!

//Dougal Glendower//

TE MIT TENNÉL A TÚLÉLÉSÉRT? - Battle Royale

Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll... A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: A GYŐZTES. Takami Kósun regénye – melyet gyakran neveznek a 21. századi Legyek urának – botrányos karriert futott be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta több kontinensen vezeti a sikerlistákat, számos feldolgozást ért meg. A könyvből készült filmváltozat már kapható DVD-n.

Szubjektív leszek: a „Battle Royale” nem egy könnyed esti mese, nem az a fajta könyv, amit az ember ajándékba ad. Először vonakodtam és nem voltam benne biztos, hogy én ezt meg akarom venni, hogy egyáltalán el akarom olvasni. Eleve az a típus vagyok, aki szeret borzongani és imádja a horrorokat, hát még az efféle könyveket, de a keleti dolgok annyira nem vonzanak. Van viszont egy cimborám, a Srek (nem röhög!), és ő áradozott róla annyit, hogy belevágjak. Ez a cikk ennek a z ömlengésnek a gyümölcse.

A történet egyszerű, de egyáltalán nem hétköznapi. Úgy is fogalmazhatnék: tipikus, japánosan elborult. De nem mondok ilyet... A cselekmény egy távol-keleti országban játszódik, egy velejéig romlott diktatórikus államban, ahol a felsőbb réteg egy kegyetlen játékot talál ki. Negyvenkét középiskolás diákot kiraknak egy lakatlan szigetre, ahol életre-halálra kell harcolniuk egymással a legkülönfélébb fegyverekkel felszerelve. Van aki géppisztolyt kap, esetleg sarlót, nyomkövetőt, de van olyan kevésbé szerencsés diák is, aki mindössze pár hasznavehetetlen villát(!), vagy éppen fazékfedőt kap. Ennek a programnak egyetlen túlélője lehet. A győztes, az a tanuló, aki kegyetlenül lemészárolja az osztálytársait, legjobb barátait. Igazi lelki terror, akár pszichothrillernek is nevezhetném. Meglehetősen durva, nem véletlen, hogy Japánban a kormány erősen ellenezte a könyv megjelenését. Azonban 1999 óta több országban – köztük hazánkban is –, a sikerlisták élén áll. Gondoljunk csak bele, ha mi lennénk ebben a helyzetben... Te megölnéd az osztálytársaid? A barátaid? Esetleg a szerelmed? Csak azért, hogy életben maradj? Mert vannak, akik szemrebbenés nélkül megteszik!

Magáról a borítóról és a könyv belsejéről annyit, hogy igazán gondos iparosmunka eredménye. Az előlap és a hátlap sokkolóan hat az emberre, de ugyanakkor csalogatja is az olvasót, bár az én ízlésemnek kissé túl mangás. A könyv belsejében megtalálható a sziget térképe, valamint az osztály névsora, plusz még egy-két idézet. Az oldalak nem csupán sima fehér lapból és betűkből állnak, hanem még díszítősor is került rájuk. Továbbá még az életben maradt diákok számát is jelzi, ami ugye folyamatosa csökken idővel. Szerintem grafikailag az egyik legkidolgozottabb könyvek egyike. Nekem nagyon tetszett. Ami elnyerte még a tetszésemet az a könyv nyelvezete, mindent annyira részletesen ír le az író, hogy az ember idegszálai már-már pattanásig feszülnek egyes helyzeteknél. Persze, van olyan, hogy besokalltam, és pár napra félretettem, éppen ez miatt. Néhol ugyan elég véres és brutális, de ebben a műfajban ez nem hátrány, amennyiben jól tálalják.

Egyetlen negatív dolog van ami leginkább az elején zavart, de akkor aztán nagyon... az pedig a sok japán név. Nem csak hogy nem tudtam ki kivel van, még csak azt sem tudtam megkülönböztetni, ki a lány és ki a fiú. Egész egyszerűen egy nagy névhalmaz volt, egy kavalkád, de ez nem az író hibája, hanem az eltérő kultúráké.

ÉRTÉKELÉS: 7/10 Baromi drága könyv, 4000 Ft-ért lehet hazavinni körülbelül. Persze, hosszra két regénnyel is felér, meg aztán ki kell fizetni a dizájnt, de... az Ulpius-ház újabban egyébként is csillagászati árakkal dolgozik, szóval ezen nincs semmi meglepő... Hozzá kell tennem, sajnos. Jó hír azonban, hogy a cikk írásának pillanatában még tart a kiadó akciója, így gyakorlatilag féláron kapható a könyv! (Hála a hírért RZedniknek). Ezen kívül az értékelésbe beleszámít, hogy valóban nehéz olvasmány, komoly erőfeszítést igényel mind a nevek miatt, mind pedig az idegrendszerre gyakorolt hatása miatt. Nem véletlenül került rá a borítóra az a 18-as karika...

Szerző: Takami Kósun

Megjelenés: 2010.

Terjedelem: 738 oldal

ISBN szám: 9789632543772

Fordító: Mayer Ingrid

//Dougal Glendower//

CHERUBION: egy nagyon, de nagyon más fantasy

Nos, emberek: nem vitt el a mumus; a pincében nem holmi élőhalott kísértet kaparászott, csak Szerényke, a kandúr. Igaz, bazi nagy kandúr, de embert még nem evett. Legalábbis családtagot tuti nem, hiszen jól nevelt házi kedvenc ő, nem bántja kenyéradó gazdáját. No, de eltértem a tárgytól. Ma reggel elkalandoztam a honi fantasy egyik legegyedibb világára, Cherubionra. Igen, akik felhördülnek, jól tudják, ez egy kiadó neve is egyben, de nem bolondultam meg. Jeffrey Stone (Nemes István) világa adta a nevet a kiadónak, amely újra elhozta nekünk...

Itt hever tehát előttem az „Éj trilógiája”, díszesen egybekötve, kemény borítással. A hátlapra írt szöveg egy nagyon egyedi világképet tár elénk: Leon Silver nem tudja, mi vár rá, amikor a Joux-tó jegén hason csúszva megközelíti a lila fényjelenséget. A jég beszakad a súlya alatt, ám ő ne ma víz alá kerül, hanem egy másik világba... Cherubionba. E világ istene, a hatalmas Kevanaar évszázadokkal korábban eltűnt. Távozásával megszűnt az egység Cherubionban, volt tanítványai marakodnak a hatalomért. Melan, a hideg, számító technokrata az emberiség ejtőző maradványait vezeti, tankok és robotok segítségével vív elkeseredett csatát a feketemágus Choler halálon túli teremtményeivel, Sang, az eszelős félisten pedig mindkettejük életét igyekszik pokollá tenni.

Ez alapján már nagyjából sejthető, hogy nem a megszokott kardozós-sárkányos témával van dolgunk. A történet kezdetben egy vers körül forog, melyben a távozó isten kijelölte az utat, mely a világ leghatalmasabb varázsszeréhez, az Éj Kövéhez vezet. Azonban mindegyik félisten csak egy-egy versszak magyarázatát ismeri. És tudásukat véletlenül sem osztják meg egymással. Leon pedig nem csak részese, de főszereplője lesz annak a játszmának, melynek célja az Éj Kövének megszerzése, és a világ sorsának uralása. Hősünk élete szakadatlan kalandok és menekülések sorozata. Már-már feladná, mikor feltűnik egy negyedik hatalom, aminek célja szintén az Éj Köve...
Jeffrey Stone regénye gyors sodrású, kalandokban és meglepő eseményekben – valamint kellemes humorban – bővelkedő írás, amely annak ellenére hogy tartalmazza a science fiction realitását is, szenzációsan ötletes fantasy.

ÉRTÉKELÉS: 8/10 Elfogult vagyok, hisz’ talán ez volt az első fantasy könyv, amit olvastam. De kérem, már kevesebb, mint 2000 Ft-ért beszerezhető, ráadásul a kemény fedeles kiadás nem egy, de három regényt tartalmaz, igényes kivitelben. Minden tekintetben hozza a kiadótól elvárható maximális minőséget; és Magyarország első fantasy-kiadójánál ez a mérce valóban az egekben van. Ajánlom tehát mindenkinek, aki már unja a „Gyűrűk Urát”, az orkokat meg a sötét elfeket. Meg úgy általában, bárkinek, aki szeret olvasni. Jó esély van rá, hogy Jeffrey Stone miatt kedvelik meg a műfajt...

Szerző: Jeffrey Stone

Megjelenés: 1990 tájékától elérhető, különböző kiadásokban

Terjedelem: 400 oldal

ISBN szám: 963 7841 78 4

Borító festő: Szendrei Tibor

//Dougal Glendower//

AZ EMBER, AKI ISMERTE LEGTITKOSABB FÉLELMEINKET

Említettem korábban, hogy górcső alá vesszük a horror műfaját is; ezért tisztelettel bemutatom a rémületkeltés koronázatlan királyát! Nem, nem Stephen King az. Ez az úriember jóval megelőzte Mr. Rémkoppantókat, sőt, még korunk horrorgéniusza is tőle leste el az alapfogásokat. Van szerencsém tehát bemutatni azt az embert, aki a múlt századból jött el hozzánk, az embert, akit úgy hívnak, Howard Phillips Lovecraft!

Leginkább egyedi hangulatú horror novelláiról vált ismertté, amelyek a saját maga által teremtett mitikus világban játszódnak. Novelláiban és azok hangulatában Edgar Allan Poe-t követi, de a saját maga által kreált mítoszával teljesen új távlatokat nyit. Műveire jellemző a borzongás, az ismeretlen iszonyattal való szembesülés, ahol a történet főhőse előtt csak egy pillanatra vagy egyáltalán nem lebben fel a boldog tudatlanság fátyla. Történeteinek egyedi hangulatát a végig ott lappangó sejtés és bizonytalanság, a szenvtelen, emberelőtti hatalmakkal való találkozás adja meg.

Viszontagságos élete volt, mely – bizonyos módon – alapot szolgáltatott számára műveihez is. Miután az apja 1893-ban megőrült, a család a nagyapja házába költözött, ahol az író is született. Nagyapja kétezer kötetes könyvtára ismertette meg az olvasás szeretetével. Miután a nagyapja meghalt, a házat eladták és a család egy másikat bérelt. Lovecraft 1905-ben a Hope Street High Schoolba iratkozott, de gyenge egészségi állapota miatt képtelen volt elvégezni. Publikálni kezdett a Providence Journalben, a Scientific Americanben, az Evening Tribune-ben és Gleanerben. 1924-ben New Yorkba költözött és elvette feleségül Sonia Haft Greene-t. Házasságuk sikertelen lett, így 1926 áprilisában visszatért Providence-be, ahol a nagynénjével élt. Az 1926 és 1933 közötti időszak az egyik legtermékenyebb volt Lovecraft számára. Ekkor írta legnépszerűbb műveit, mint például a Cthulhu hívása, Pickman modellje és a Rémület Dunwichben. 1933-ban egy másik házba költözött egy másik nagynénjével. 1937. március 15-én halt meg rákban. Providence-ben, a Swan Point temetőben helyezték örök nyugalomra. Négy évtizeddel később emeltek sírkövet rajongói „Én vagyok a gondviselés.” ("I AM PROVIDENCE") felirattal.

Műveinek nagy része csak halála után látott napvilágot, és amit még életében publikált, az sem aratott sikert. Legalább tizenhárom írói álnevéről tudunk. Fordulópontot az 1926-os év jelentett, amikor megismerkedik August Derlethel, akinek szerepe kimagasló Lovecraft műveinek népszerűsítésében.

A Lovecraft által kreált Cthulhu-mítoszt sokáig egy ősi, de valóságos dolognak hitték. Ez a téma fémjelzi leginkább az író nevét, legtöbb novellájában felbukkan (ezúton figyelmeztetek mindenkit, hogy Lovecraft némely művének elolvasása után nem ritka depresszió, esetleg fizikai rosszullét sem). Műveinek túlnyomó része arra épül, hogy a Földet ősi istenek, a Nagy Öregek uralták eonokkal az ember előtt. Ezek a szörnyistenségek kénytelenek voltak elhagyni a bolygót, csupán egy-két társukat hagyva hátra. Ilyen például Cthulhu, aki az óceánok mélyén alussza végtelen álmát. A mítosz szerint ezek az istenségek vissza akarnak térni és csak a megfelelő pillanatra várnak. Ehhez vagy a csillagok megfelelő együttállása vagy egy dimenziókapu szükséges. A novellák főhősei sokszor ezekkel a helyzetekkel szembesülnek. Vagy ők akadályozzák meg ennek bekövetkeztét vagy tudatlanul majdnem ők idéznek elő katasztrófát. A Nagy Öregek visszatérése a világ és az emberiség egyöntetű pusztulásához vezetne, csupán káoszt hagyva maga után. Köztük meg kell említeni néhány fontosabbat: Cthulhu, Azathoth, Yog-Sothoth, Nyarlathotep, Shoggoth és Shub-Niggurath. Az ősi istenek kultusza nyomokban megtalálható a világban. Utalhatnak rájuk tárgyak, helyek illetve tisztelhetik őket emberek, emberszerű lények. Ilyen Innsmouth népe az Árnyék Innsmouth fölött című novellában.

A Cthulhu-mítosz fontos építőelemei bizonyos, az író által elképzelt kultikus tárgyak is. Ezek leghíresebbike a Necronomicon, a Halott Nevek Könyve, amelyet Lovecraft szerint Abdul Alhazred, az őrült arab írt Damaszkuszban, 738-ban, s eredeti címe Kitab Al-Azif, ahol az arab kifejezés bizonyos éjszakai hangokra utal, amelyeket rovarok hallatnak. Régen ezt a démonok üvöltésének tartották. A könyv címének több jelentése lehetséges, Lovecraft kutatói vitatják, melyik a helytálló. Legelfogadottabb a Halott Nevek Könyve (Book of the Names of the Dead), de fordítható a Holtak Országának Kalauzaként is (Guide Book to the Regions of the Dead). A Necronomicon görögből, valószínűleg tévesen alkotott szó, mert szó szerinti fordítása: Halott törvények könyve. A mű természetesen kizárólag Lovecraft fantáziájának terméke, ahogy egy levelében írja: Alhazred alakját öt éves korában találta ki, az Ezeregyéjszaka meséinek hatására, s a később önálló kötet formájában 1973-ban megjelent Necronomicon is Lovecraft műve. A kötetben megtalálható minden, ami az író munkáiban gyakran előforduló „Nagy Öregek" kultuszával kapcsolatos. A könyvre Lovecraft novellái sokszor utalnak, de ritkábban tűnik fel. Először a Randolph Carter vallomása c. novellában olvashatunk róla, de még megnevezés nélkül. A Necronomicon legalább tizennyolc történetben szerepel. Részletes tartalma mindig homályban marad, csak idézeteket ismerhet meg az olvasó. A Necronomicon mellett Lovecraft számos hasonló könyvet bemutat novelláiban, ilyen például a Pnakotikus kéziratok, Dzyan könyve vagy a R'lyeh-i szöveg, amelyek szintén az író fantáziájának termékei.

Személyes véleményem az, hogy a borzongást kedvelők mindenképpen keressék a műveit. Írásainak különlegessége, hogy szinte észrevétlenül vájkál az ember lelkében, megjelenítve a tudatalattiban rejtőző félelmeket. Ettől aztán Lovecraft történetei mindenki számára másmilyenek, minden esetben más félelmeket hoznak a felszínre. Említettem már, hogy javasolt éjszaka, egyedül olvasni...? Most viszont elnézést, de mennem kell. Mintha kaparászást hallanék a pincéből...

//Dougal Glendower//

HILLARY CLINTON AJÁNLATA: Ízek, imák, szerelmek

Nem tudtam, mire vállalkoztam ezzel a cikkel, beismerem. Mostanában azonban igazán jó kedvemben vagyok, ezért úgy gondoltam, női olvasóinknak is kedvezek valamelyest. Egyiküket mondjuk kapásból sikerült magamra haragítanom, mivel felébresztettem: áthasaltam a mackófejes mamuszán, miközben az éjjeliszekrényről próbáltam elcsenni cikkünk témáját. Mindegy is, legalább első kézből kaphattam meg az információkat – persze csak a kellő ellenszolgáltatás, avagy ígéret a reggeli hálószobában való tálalására. - fejében Bevallom, így jártam jól: ez a könyv nagyon, de nagyon nem nekem szól.

Ízek, imák, szerelmek. Elizabeth Gilbert önéletrajzi regénye világszerte kapható már a jóég tudja, mi óta, nálunk viszont csak mostanában jelent meg, pár hónappal a könyv alapján készült film bemutatóját megelőzve. Hála érte az Ulpius-ház kiadónak. A borító szép, színes és nyárias, nem a téli zimankó tehet róla, hogy émelyegni kezdtem tőle. Rajta maga Julia Roberts és Hillary Clinton ajánlásával! Előbbi még rendben, na de Hillary? Ugorjunk... Julia az összes barátnőjének ajánlotta, az utóbbi szerint pedig egyszerűen i-m-á-d-n-i-v-a-l-ó a könyv. Komolyan, nem rosszindulatból, de sajnos nem tudom elképzelni, ahogy Hillary bikiniben, a tengerparton ücsörögve, koktéllal a kezében ezen a könyvön derülgetne. Pedig akkor járunk jól, ha a könyvtől nem várunk többet, mint egy átlagos nyári olvasmánytól. Ímhol a tartalom: Elizabeth harmincas, sikeres nő – volt. Gazdag férj, álomház, fényes karrier. Egyik pillanatról a másikra az élete mégis romokban hevert, látszólag ok nélkül. Egy szörnyű válás és az azt követő depresszió után, megmérgezett kapcsolatokkal a háta mögött nekivágott a nagyvilágnak, hogy végre rájöjjön, ki is ő, és mit akar az élettől. Zarándoklata Itáliába, Indiába és Indonéziába vezet, ahol olasz dzsigolók, indiai guruk, indonéz gyógyítók között bizonyítja, hogy mind a boldog pillanatokat keressük, akármelyik szegletében élünk is e világnak. Nos... láttunk már ilyet.

Nálam itt meg is hasalt volna a cucc, de némi fenyegetőzés után nekiültem, és becsülettel végigettem magam az egészen. A könyv első nagy problémája – a néha jópofa sztorizgatás ellenére –, hogy Elizabethet minden ép elméjű ember már az ismeretségük első tíz percében el akarná lógatni a villanypóznára. Már az első ötven oldal után azért rebegtem imákat, hogy valamiképp kerüljön bele a történetbe az Elm utca és Freddy Krueger, és vigye magával nyafogós hősnőnket. Nehéz úgy megérteni valaki problémáját és lelkizését több mint 450 oldalon keresztül, hogy közben semmi magyarázatot nem kapunk, minek is köszönhető ez a fene nagy önsajnálat. Berágtam, na! A második nagy probléma: az a faramuci helyzet állt elő, hogy a film jobb lett, mint a könyv. Pedig ez éppen fordítva szokott lenni. Jelen esetben azonban mégis, ami a filmben még elviselhető, vagy ne adj isten szórakoztató, azt olvasni kész gyötrelem. A harmadik nagy probléma, amit már mások is mondtak előttem, és minden hasonszőrű könyvre igaz: ilyen könyvet csak nő írhat, nőknek. Ha ugyanis a főhős egy férfi lett volna, aki otthagyja szerető feleségét, és élettér keresése gyanánt fiatal lányokkal hetyeg, végigzabálja Olaszországot, spiritualitás címszó alatt kacérkodik Indiában, majd a kettő között egyensúlyt keres Balin, akkor ez a könyv sosem lesz bestseller. A nők azt mondták volna, hogy mekkora gané egy hapsi, a férfiak meg maximum titkon irigyelték volna, de önsegítő-önéletrajzi könyvet akkor sem olvasnának, ha azt maga Conan írta volna.

ÉRTÉKELÉS: 5/10 Huhh, nehéz szülés volt! A könyv olyan 2000 Ft körüli áron figyel a neten, de tekintve, hogy nálam éppen a várt hatás ellenkezőjét érte el, csak a téma iránt leginkább elfogult olvasóknak ajánlom. Vagy azoknak, akik csak most kezdenek ismerkedni az efféle könyvekkel, és még nem folyik ki a fülükön az egész mézesmázos maszlag. Azt mondjuk el kell ismernem, hogy nem én vagyok a célközönség. De a kedvesem is elég nehezen rágta magát át rajta, szóval nem tudom, kiben lehet a (több) hiba. Ez a könyv nálam mindösszesen 5 pontot kóstál, de belátom, a fenti kritika nem feltétlenül mérvadó.

Szerző: Elizabeth Gilbert

Megjelenés: 2010.

Terjedelem: Túl sok, de tényleg

ISBN szám: 9789632543697

Borító festő: Na, ezt nem írtam ki...

//Dougal Glendower//

KÖNYVBE ZÁRT TÜKÖR: Charles Bukowski gyermekkora

Charles Bukowski (1920-1994) egy kicsit kilóg a XX. század amerikai irodalmából (is). Versei alapján a beatköltők közé sorolták, de ő soha nem harciaskodott. Önéletrajzi ihletésű regényeiben, amelyek főszereplője alteregója, Henry Chinaski, nagyrészt az amerikai társadalom lecsúszott figuráiról írt, nyersen, őszintén, húsba vágó humorral és sajátos bölcsességgel. Alkoholista, napról napra élő, kompromisszumok nélküli életmódja miatt sokan rajongtak – és higgyétek el, rajonganak – érte, de ő köszönte, nem kért ebből. Sőt, ha lehetett, kerülte rajongóit (kivéve ha azok nők voltak), az embereket, és főleg az írókat. Így az ő arcképe még véletlenül sem került műanyag poharakra, mint például Hemingwayé, a Key West-i Sloppy Joe's kocsma legkedveltebb törzsvendégéé.

Cikkünk témája a "Kezdő" címet viselő könyv, melyet a Cartaphilus kiadó hozott el nekünk. Valahol ezt írták erről a könyvről: „Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik!” Nem feltétlenül értek egyet vele, hiszen jóval több van ebben a könyvben. Ezt ugyan a kritikus is elismerte, de azt hiszem, még ő sem látott bele a mélységeibe. Mert, figyelem: vannak ilyenek. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már ismerheti a szerző alteregóját, a fentebb emlegetett Henry Chinaskit. Egy szépreményű alkoholistáról van szó, egy sikertelen íróval – most leránthatjuk a leplet a családi háttérről, Hank gyermekkoráról. Érdemes tehát ezzel a kötettel kezdeni, noha utolsók között jelent meg.

Ez a gyerekkor minden, csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szaga van a dolognak, de a jelenkori magyar helyzet felé is látok benne némi áthallást. Piscatel cikkeinek olvastán még inkább úgy érzem, nagyon is aktuális mondanivalója van. Bukowski 1920-ban született; frissen bevándorolt családjában az alkoholizmus szinte kötelező. A nagyapa (az áldott nagyapa), az apa testvérei mind problémásak voltak. És problémás lett az ifjú Charles (Henry) is. A fiú kezdetben csak apjával nem találja a hangot, később az óvodában, az iskolában is a kirekesztettek közé kerül, akivel csak a hasonló lúzerek barátkoznak. Ismerős? Gondolom, mindenki találkozott a jelenséggel. Henry válasza a rosszaság, ha nem fogadják el őt, akkor ő sem fogadja el a játékszabályokat. Ahogy Henry egyre idősebb lesz, úgy szakad ki fokozatosan az apa hatalma alól, de úgy darálja be egyre inkább a társadalom gépezete. Amikor már úgy tűnik, végre sikerül elfogadtatnia magát, egy ronda betegség taszítja ismét körön kívülre... talán véglegesen. A valódi író és a kitalált figura is egész életében megőrizte kívülállását, amivel végül is sok rajongót szerzett, bár őt ez egyáltalán nem érdekelte. Mondjuk, maga a kirekesztettsége sem érdekelte. Az ő vágya nem volt több, mint egy tiszta szoba, fehér lepedő, klasszikus zene a rádióból, meg egy pár pohárra való vodka7. Hogy állandó magánya tehet-e róla, hogy ilyen jó meglátásai vannak az emberekről, társadalmakról, rejtély a számomra. Nem is köntörfalazok tovább: ez egy durva könyv a társadalomról, a dühről, a barátságról, a nőkről és persze a piáról.

ÉRTÉKELÉS: 7/10 Csak azt tudom mondani, hogy vegyétek és olvassátok. 3000 Ft körüli áron kapható, de ezért a pénzért életre szóló élményben lesz része az olvasónak. Azért nem kaphatta meg a nyolc pontot, mert az erre fogékonyak bizony keserédes szájízzel fognak ezután embertársaikra tekinteni. Olyasfajta könyv, amit ha elolvasol, sajnálod, hogy vége lett. pedig, ha visszatekintesz, nem tudod egy mondatban összefoglalni, miről is szólt tulajdonképpen...

Szerző:	Charles Bukowski
Megjelenés:	2008.
Terjedelem:	368 oldal
ISBN szám:	978 963 266 073 8
Borító festő:	Bányász Éva

//Dougal Glendower//

A MEMOÁR - az ezeregy éjszaka atombombája

A múlt gonosz kétéltű. Érzékeink számára egyszer s mindenkorra elveszett és holt, jelenléte és elpusztíthatatlansága azonban szívósan kitart az emlékezetünkben.

Albert Einstein, Nobel-díjas fizikus

Azt hiszem, stílszerű, hogy ezzel az idézettel vezetem fel a cikket. Félreértés ne essék: nem egy megjelent regényről lesz szó. Engedtessék meg nekem, hogy a nagyokkal egy oldalon szerepeltessem a saját írásaim egy részét is; ennek a pakknak képezi részét a "Memoár" című regény is. Megvallom, egy korai írásomról beszélünk, vitathatatlanul nem tökéletes, de hozzám igenis közel áll.

Kanyarodjunk vissza az idézethez. Nem véletlenül kezdtem ezzel a bejegyzést, hiszen tökéletesen összefoglalja mindazt, amiről a könyv szólni szeretne.

Egy posztapokaliptikus világban járunk, a Közel-Keleten. Arthur Doyle, a Nimród Divízió katonája osztagával rutinfeladatra készül. Kuvait lángoló poklából kell visszaszerezniük az USA hadserege által ottfelejtett új generációs fegyvereket. Nem ők azonban az egyetlenek, akik részt vesznek a játékban. Számos helyi kiskirály rátenné a kezét a felhalmozott készletekre, felborítva ezzel a zóna amúgy is kényes egyensúlyát. A kommandó 'kopterét rakétatalálat éri, a Bahrein melletti szupertitkos komplexumot ők már nem, csupán a halállal is dacoló hadzsik érik el. Doyle csodával határos módon - és nem kis szerencsével - életben marad, hogy néhány órával később gyalogszerrel vágjon neki a szürke pusztaságnak...

A könyv ihletői között megtaláljuk Damien Forrestal műveit éppúgy, mint a mozivászon tesztoszteronszagú rambóit: az írásmód tudatosan a '90-es évek stílusát próbálja visszahozni. Más szóval nagy izmok, mázsás szuperhímek, bazi nagy puskák, mutánsok és káromkodás - de sosem öncélúan.

Érthető okokból értékelésre nem vetemedek; a könyv valójában csupán pdf formátumban, nonprofit férhető hozzá. Egyszerűbben fogalmazva, akit érdekel, szívesen elküldöm neki. e-mailben. Ki tudja, talán valakinek tetszeni fog...

//Dougal Glendower//

KIÁLTS FARKAST- Budapest Gáspár András szemével

Gáspár András (írói álnevén Wayne Chapman, Damien Forrestal, Ed Fisher, Lampert Gordon) az egyik legsikeresebb magyar sci-fi író, oszlopos tagja volt a kilencvenes évek alakulóban lévő magyarországi könyvkiadásának. Előbb fanzint szerkesztett, majd egyetemistaként fordítással is foglalkozott. Később írt novellákat a Galaktika magazinba, majd tagja is lett a Kuczka Péter vezette szerkesztői stábnak. Nevéhez fűződik számos, mára klasszikussá vált regény, valamint az ikonikus M.A.G.U.S. szerepjáték.

A minap a neten böngészve akadtam rá egy hírre, miszerint a Delta Vision újra kiadja a "Kiálts farkast" című könyvet. Azt hiszem, jobb kezdéssel nem is nagyon állhatnék elő; a regény megjelenése után hamar klasszikussá vált, hiszen a cyberpunk első hazai képviselője volt. A regény világa egyedi: az ismerős, kissé balkáni hangulat érdekes és egyben magával ragadó összképet teremt a sci-fi alapokkal. Ez az elképzelt jövő azóta sokaknak megtetszett, érzésem szerint mégsem tudták érdemben felhasználni. Kivéve persze jelen kötet szerzőjét.

Minek is ragoznám, a könyv veszettül jó. A történetet dióhéjban összefoglalva a következőket árulhatom el: Vogel Zsigmond a kalmárok nevű idegen fajjal vívott pusztító háború után tér vissza a 2091. év karácsonyán Budapestre. A háborúból viszontagságai nyomán lidércnyomásos álmoktól és részleges amnéziától szenved. Ám idehaza sincs minden rendjén. A plazma, ez a már-már isteni lény, ami (vagy aki) a bérházak alagsorát lakja, üzenetet küld Vogelnek: egy közös ellenségükkel kell a férfinek megküzdenie. Emellett feltűnik Pauker, aki Vogel régi riválisa, és egyben az Agnus Dei nevű plazmaszobrász-vállalat mindenható feje. Hamarosan kiderül, hogy Vogelnek nem csak a lassan valami mássá váló Paukerrel kell felvennie a harcot, hanem a kalmárokkal is, akik nem tekintik befejezettnek a háborút.

Vogelnek tehát az életéért kell megküzdenie a futurisztikus ám mégis ismerős Budapesten, és csak a Fogyasztói Titkosszolgálat ügynökére, Felleghre, valamint egy fásult nyomozóra, Gavodára számíthat.

Fogalmam sincs, hogy jelen kiadás menyiben változott a régihez képest, de azt hiszem, mindenképpen megéri az árát (2790 Ft a bolti ár, a kiadótól rendelve lényegesen olcsóbb). Rendkívül élvezetes dolog elmerülni ebben a világban, ami szinte már-már otthonosnak hat. Gáspár András - mint mindig - most is mer, és tud is álmodni. Megerősít abbéli hitemben, hogy valóban művészetként tekint az írásra, a sci-fire, és ez manapság rendkívül ritka - ámbátor dicséretes dolog.

ÉRTÉKELÉS: 9/10 Merem tehát ajánlani mindenkinek. Most be is húzódóm a cserépkályha mellé egy bögre forralt borral és azt hiszem, időutazást teszek 2091-be. Ha egy darabig nem írok, arrafelé keressetek...

Szerző:	Gáspár András
Megjelenés:	2010.12.17.
Terjedelem:	360 oldal
ISBN szám:	978 963 9890 85 5
Borító festő:	Boros-Szikszai

//Dougal Glendower//

A TORONY MEGNYITOTTA VIRTUÁLIS KAPUIT!

Mélyen a nagy sivatag belsejében áll a névtelen torony, fenyegetőn és némán, égbe törő falait simára csiszolta a számolatlan évszázadok homokja. Így volt ez már akkor is, amikor Rómát megalapították, s mikor Perzsia népe uralta a keleti világot. Nincs egyetlen, mégoly régi legenda sem, amely nevet adna neki, vagy emlékezne rá, hogy valaha is kinyíltak volna ódon kapui; de szájról szájra jár a suttogás a tábortüzek körül, öregasszonyok mormolnak róla zavaros meséket. Minden törzs kerüli, anélkül, hogy pontosan tudná, miért.
Ez a hely titkokat rejt, múltról és jövőről; a magányba burkolózó falak a korok hajnala óta álmodnak, s őrzik egy letűnt kor relikviáit...

* * *

Ezt is megértük, el sem hiszem. Amennyi technikai probléma felmerült menet közben, csoda, hogy eddig eljutottunk. Mindazonáltal megérte.

E honlapot már régóta terveztem, de eddig sosem jutottam el ilyen messzire. Most nem várok arra, hogy teljes legyen; elindítom így, némileg hiányosan... mielőtt ismét feledésbe merül. Jelenleg még több menüpont is kidolgozatlan, ám terveim, terveink szerint ütemesen épül-szépül majd, a homályos részek kitöltődnek és az életrajzi/bibliográfiai szekciók is egyre információgazdagabbak lesznek. Folyamatos frissítések várhatóak, érintjük a szépirodalom, a sci-fi és a fantasy, esetleg a horror, valamint a manapság mostoha körülmények között tengődő szerepjátékok témáját... ahogy időnk engedi: bővülünk, bővülünk...

Ne is várjunk tovább, nézzünk körül, fedezzük fel, miféle titkokat rejt a Torony!

//Dougal Glendower//