2011. január 22., szombat

SZABADSÁG, VÁNDORLÁS ÉS TAPSVIHAR - a Circo Soluna története

Nem kertelek, ez egy rettenetesen hosszú cikk lesz. Ne lapozz el, barátom; megéri elolvasni. Nem véletlenül pötyögtem ennyit, igazán hasznunkra válik, ha megismered ezt a történetet. A mese hónapokkal ezelőtt kezdődik, amikor a környékre érkezett a „Circo Soluna”. A Naphold Cirkusz a falu határában vert „sátrat” két napra, hogy azután továbbállva a következő falu lakóit is megörvendeztethessék produkciójukkal. Előtte azonban sok ember életét megváltoztatták…

Csaknem húsz esztendővel ezelőtt, első gyermekük megszületése után ült ekhós szekérre Petra és Stefan; azóta járják saját útjukat hegyen-völgyön át. Falutól faluig, szerte Európában. Olaszországban tíz éven keresztül vándoroltak családi cirkuszukkal. A legeldugottabb községekbe is eljutottak, nem számított forróság vagy éppen eső, metszően hideg szél. Mindenki szerencséjére Magyarország lett a következő állomás. Nyolctagú a család. A két nagyobbik gyermek gimnáziumba jár Németországban, a kisebbek a társulat tagjaiként szintén fellépnek. Till, Santu, Nis, Fjosok, a kis szőke csodagyerek. Délelőttönként magánóvoda, illetve -iskola hallgatói. Reggel nyolctól délig tartanak a foglalkozások szüleik irányításával, napsütéskor a szabadban, borongós időben a két szekéren berendezett „tanteremben”. Az egyik a nappali, a másik a gyerekszoba. Ebéd után következik az akrobatikai elemek elsajátítása, zsonglőrködés, egykerekű biciklizés, újabb és újabb fortélyok ellesése, elemek gyakorlása. Közben Stefan, a papa hol gólyalábra, hol meg óriásbiciklijére pattan, s így járja az őket éppen befogadó falu utcáit, s toborozza a közönséget a Cirko Soluna – a Naphold cirkusz – esti előadásaira.

Négy lovat, két kutyát, három kecskét, baromfikat, nyulakat, galambokat tart a társulat. Run (az egyik eb) és „Kati néni” (tyúk), valamint „Fecó” (kakas) fel is lép a produkciókban. Kora este ünneplőbe öltöznek a társulat tagjai, miközben kissé bohémosra – meg bájosra – veszik a figurát, s invitálják a nézőket a fedetlen „arénába”, ahol félkör alakú, többszintes, mobil (fából és fémből készült) nézőtéren lehet helyet foglalni. És higgyenek nekem: mindig van még egy hely! Azután kezdődhet a produkció! Petra kiválaszt egy helybeli kisleányt, akinek kifesti az arcát, eközben ő maga bohóccá alakul, majd mindenki orrára tesz egy csipetnyi festéket, jelezve, együtt vagyunk, egyek vagyunk, közös az utunk. Szálljunk fel valamennyien Noé – itt történetesen Charlie – bárkájára, próbáljuk átvészelni az özönvizet (ez ugyanis a kerettörténet) lehetőleg épségben. És ez csak az egyik forgatókönyv, akad a tarsolyukban más is; sosem tanulság nélkül.

Szerelem: Petra és Stefan lírai akrobatamutatványai; légtornász-produkció: a hatéves Nis meghazudtolva kislánykorát, ámulatba ejtően ügyes a „kupolában”, bátyjai ifjú zsonglőrzsenik. A tizenöt éves Till, Charlie Chaplinnek öltözve, kisebb és nagyobb egykerekű biciklin – esendőnek mutatva a figurát, közben fel-felbukik, de mindig föltápászkodik – halad a nem éppen sima porondon, azaz bolygónkon… Kötéltáncos édesanyjával meg Santu öccsével olyan zsonglőrtriót alkot, hogy elakad a lélegzet. Máskor meg a szülők hangszereken (zongorán, szaxofonon, tangóharmonikán, klarinéton) kísérik gyermekeik mutatványait, például azt is, amikor púpútéveként csetlenek-botlanak. A papa átvedlik fakírrá, szögekkel kivert fekhelyre ereszkedik, hasára először deszkát, majd arra téglát fektet, hogy azt egy óriási kalapáccsal kettéhasítsa neje. A sárkánynak öltöztetett Run kutyus még idejekorán elűzi a szörnyet... Peregnek a számok, s előbb-utóbb tényleg Noé bárkáján szorongunk együtt, sikerül(t) mindenkinek fölférnie. S aztán elindulunk, hogy majd valahol kiköthessünk. De hogy pontosan hol is leszünk; ez még nagy kérdés… Sötétedik. Finálé: égő buzogányok szállnak a légben; hiába jő az éj, ugye, azért mégis a fény győzedelmeskedik? Nagy taps. A nézők valahogyan átváltoztak, s nem csupán az orrokon még ott lévő pöttytől, hanem a szemek csillogóbbak, az orcákra mosolykezdemények rajzolódtak. Nehezen jön a szánkra a szó. Utóbb Stefan már a kulisszák mögött megjegyzi: – Először mindenhol kicsit tartózkodóan fogadnak bennünket, ám az első előadás után már látják, hogy milyen család vagyunk, nem harapunk.

Adományokból tartják fenn magukat, szívesen elfogadnak mindenféle élelmet is, kivéve húsféleséget, mert vegetáriánusok. Mondván, a hús sok antibiotikumot tartalmaz, s ezért nem egészséges. Két-három napot töltenek el egy községben (városokba nem mennek), aztán szedelőzködnek, indulnak a szomszéd faluba. A helyi elöljárónál jelentkeznek, többnyire ingyen kapnak olyan területet használatra, ahol a jószágok eleséget találnak maguknak. Nincs televíziójuk, mobiltelefonjuk… Viszont van szép könyvtáruk. Télen pihennek, tavasszal ismét nekiindulnak, különösebb útiterv nélkül, hogy felfedezzenek újabb vidékeket, megmutassák, mennyit fejlődött művészetük, s hogy így is lehet élni, családot összetartani, hivatást gyakorolni. Naphold cirkuszt teremteni, bárkát ácsolni…

Az előadások helyét illetően van egy ügyeletes telefonszám, melyen általában megtudhatjuk, hogy épp merre jár a kis csapat (Sebeő Talán – 06-70/310-2827). A műsorok általában este hat órakor kezdődnek és soha nem érnek véget, mert aki egyszer látta a műsort, többé nem felejti el s napok múltán is a kifestett arcú család mutatványai, viccei ismétlődnek gondolataiban...

A Naphold Cirkusz filmen: http://goldenrootfilm.hu/cikk/8/utolso_eloadas1.html

//Dougal Glendower//

2011. január 19., szerda

KULTÚRMORZSA - több nem maradt?

Nem szokásom szomorkodni, és/vagy lehangoló témákról írni. Mondjuk mostanában - hacsak nem menekülök álomvilágokba - elég nehéz kikerülni az ilyesmit. Elég, ha a kormány be nem tartott ígéreteire, vagy a budapesti diszkóban elhunyt három lányra gondolunk. Igen emberek, célozgatok. Célozgatok arra, hogy valami irdatlanul el van rontva...

Az egész cikk egy közeli barátom szavai nyomán íródott. A hét elejét ugyanis nála vendégeskedve, Székesfehérváron töltöttem, és ott hangzott el a következő mondat: "...magyar vagyok, de a saját hazámnak nem kellek. Nem látja hasznomat, nem kellek neki." Persze barátom (legyen Z) nem csupán elböfögte a fentieket, bele a nagyvilágba. Szavainak átéléséhez ismerni kell néhány dolgot.
Először is, nem éppen munkakerülő; tizenhat éves korától kezdve folyamatosan dolgozott. Előbb segédmunkásként, majd gyárakban, míg végül teljesülni látszott az álma, és felvették a helyi könyvesboltba. Nagy ugrás, gondolhatta ő, és milyen igaza volt! Ez az ügy több okból is kapóra jött; egyrészt az a fajta gyerek volt, aki még az általános iskola felé gyalogolva is olvasott, másrészt pedig az évek során eljutott fizikai teljesítőképessége végére. Egészsége sosem tette volna lehetővé a nehéz kétkezi munkát, amit végzett, ő mégsem panaszkodott. Elviselte munkatársai gúnyolódásait, amiért ő nem bírta el a cementes zsákot. Makacsul eltitkolta csípő- és térdproblémáit, szüksége volt a munkára. Nem ő választotta ezt a sorsot, de igyekezett kihozni belőle a maximumot.
Nos, a könyvszakma mindent megváltoztatott. Hat év boldogság, álmodozás, szóbeli (de hazai szokás szerint sosem anyagi) dicséreték következtek. Ha rajta múlik, valószínűleg innen megy nyugdíjba. De persze a Sors - jobban mondva az emberi hitványság - közbeszólt. Z a családalapítás küszöbéig jutott, amikor főnöke számára egyértelművé vált, hogy Z és egyik kolléganője szeretik egymást. Manapság ez régimódinak tűnhet, de ne ítéljük el őket: valaha az ilyesmi örömteli eseménynek számított.!
Egyeseknek mondjuk most is, de nem a főnökasszonynak. Reakciójából mindenki számára egyértelművé válhat, hogy miért nem reklámozták ezt a kapcsolatot céges berkekben. Igyekeztek feltűnés nélkül intézni minden magánéleti dolgot, még maga a lebukás sem a munkahelyükön történt. Mindenesetre a hat év munkaviszonyt egy alig két hetes lezárást kapott: a lelki terror odáig vezetett, hogy kapcsolatuk védelmében Z-nek ki kellett lépnie...
Mindez 2010 szeptemberében történt. Azóta kedves barátom kezdeti lelkesedése eltűnt, kétségbeesése, dühe ellenben nőttön nő. Ő maga nem ismerné be félelmét, de én jól ismerem. Legfőbb problémája tisztán emberi, s egyben maga a huszonkettes csapdája. Ahol alkalmazhatnák, oda egészsége okán nem nem mehet. Amihez pedig igazán ért, arról nincs papírja. Ráadásul amennyiben most nem sikerül kamatoztatnia könyves tapasztalatait, soha többé nem lesz esélye arra, hogy visszatérjen.
Így végződik a történet; de merhetek ilyet mondani? Sajnos, azt hiszem igen. Emlékszem Z szemeire, amikor még mert álmodni: eljegyzésről, családról, gyermekekről, utóbb pedig munkáról. Az írásról, amit mindennél jobban vágyott! Most a szemeiben nincs semmi, csak szomorúság. Mert tudja jól, hogy ebből a gödörből, ahová az emberi rosszindulat taszította, egymagában képtelen lesz kimászni.
//Dougal Glendower//

2011. január 15., szombat

STPEHEN KING ÉS LASSIE - Cujo története

Sajnos viszonylag régen írtam, ennek a családi életem az oka: vannak időszakok, amikor kizárólag velük törődöm. Ez egy ilyen hét volt – az vesse rám az első követ, aki maga is bűn nélkül való. Visszatérésemet követően azonnal írni kezdek, első témánk a „Cujo” című könyv. Az ihletet a saját, ugyanerre a névre hallgató kutyám adta, aki bár méretben messze elmarad a könyv szörnyetegétől, lélekben minimum egy bernáthegyi…

Aki a Lassie-féle irodalomért rajong, nagyon nem fogja szeretni ezt a könyvet. Az alapok persze ugyan azok: Cujónak hívták Brett Camber legjobb pajtását, az irdatlan méretű, de annál barátságosabb bernáthegyit. Cujo szívesen ered nyulak nyomába a nyári mezőn. Nyúl után szaglászik akkor is, amikor fejét egy üregbe tolja, amelyben veszettséggel fertőzött denevérek laknak...Cujo iszonyú alak-és személyiségváltozása, ámokfutása Castle Rock lakóinak életét merő iszonyattá változtatja…

Aki jártas Stephen King írásaiban, láthatja, hogy a helyszín már-már megszokott, visszatérő elem. Persze, ez nem vesz le a könyv értékéből, sőt! Az író brillírozik, hozza a szokott formáját, és talán még rá is tesz egy lapáttal. Végigkövethetjük, ahogy egy szelíd háziállat átalakul vérszomjas fenevaddá. De ha még csak ennyi lenne, egyszerű tucathorrornak mondhatnánk a történetet. De van valami plusz, valami hátborzongató, valami természetfölötti, amit eleinte csak egy kisgyerek érez: ez a kutya már nem egy kutya, hanem egy szörny. Egy igazi szörny a mesékből, ha értik mire gondolok... King párszor már élt hasonló módszerekkel, de ennyire jól talán sosem hatott az összkép. Nagyon sokat tudnék még mesélni, de sajnos nem szabad. Elvenném az élvezetet.

A könyv tehát izgalmas, megható, néhol még vicces is, de persze főként félelmetes. Többektől is hallottam, hogy a könyv olvasása után egy ideig féltek a kutyáktól. Hát ez velem szerencsére nincs így, bár azt nem merem határozottan állítani, hogy ha egy sötét sikátorban csak egy parázsló tekintetű kutya jönne szembe, nem kapnék sokkot, és nem futnék világgá...

Azért vannak kifogásolható részletek is: néhol nagyon egyszerű könyv, vagy túlságosan ponyva. Máshol meg az zavart, hogy túl sokáig húzta az időt, pedig már tudtam, mi fog történni. Ezek mondjuk nagyon is jellemzőek az íróra, így még abban sem vagyok biztos, hogy rontották az élményt, hiszen ezek tették Kingessé az egészet. Ráadásul az eredeti már '81-ben megjelent, szóval más korban született, más korban élő emberek számára, más igények szerint.

ÉRTÉKELÉS: 7/10 Szeretem az ilyen könyveket. Több szálon fut a cselekmény, és érdekes volt belelátni több – egymástól nagyon különböző – emberbe, a gondolataikba, érzéseikbe. Néha kissé túlírt, például amikor a nő félelmeiről beszélt, de azért így is nagyon profin van megszerkesztve. Az egész, ahogyan van, JÓ. Készült belőle még egy felejthető film is, de ha lehet, költsünk inkább a könyvre; számos kiadásban, 1600-4000 Ft-ig terjedő árért beszerezhető. Jómagam az antikvár kiadásokat javaslom, ebben az esetben a kissé megsárgult lapok csak hozzátesznek az élményhez.

Szerző: Stephen King

Megjelenés: 1989-től kapható különféle kiadásokban

Terjedelem: 360 oldal

ISBN szám: 963-07-70-98

Borítófestmény: Az Európa Könyvkiadó szinte kiadásonként változtatja

//Dougal Glendower//

2011. január 10., hétfő

GRÁNITSZÍV - kard és mély érzelmek Eve Rigel tollából

Nagyon elkomorodott a hangulat itt a blogon, ezért azt hiszem, ideje lazítani. Nem tudom, ki hogy van vele, de én ilyenkor nem vágyom nehéz olvasmányokra. de, mint a legtöbb esetben, most is tudom, mi az, ami helyreteheti a lelkünket... Eve Rigel nevét egy ideje már ismerhetik a magyar sci-fi és fantasy olvasók: publikált a Cherubion kiadó legendássá vált antológiáiban, 2007-ben pedig megjelent első önálló regénye is, A Ragyogás Városa. Vegyes fogadtatása ellenére többen – köztük jómagam is – megjegyeztük a nevét, és úgy tűnik, megérte bizakodni.

Az írónő talán legjobban sikerült regénye, a „Gránitszív” 2008-ban jelent meg, és bár önmagában is kerek egészet alkot, Eve Rigel elmondása alapján valójában csak az első része egy készülő trilógiának. Én igyekszem nem epizódként tekinteni rá: nem szeretem, ha előre sorozatként beszélünk valamiről. Ez itt a GRÁNITSZÍV című könyv. Pont. Emlékszem, amikor levettem a polcról, jóleső érzés fogott el. Akkoriban – és azóta is – herótom volt a logókkal eladott tucatregényektől. Bevallom, engem az fogott meg, hogy ez a könyv ebből a szempontból tiszta volt, sehol egy logó, egy marketingszemölcs: a cím, és Szendrei Tibor hangulatos borítófestménye. Igen, a borító remek: nagyon kevés grafikusművész képes ily módon eltalálni egy regény hangulatát. Komolyan, még a színek is olyan jól komponáltak, hogy olvasás közben az elképzelt képsorokon is ezek dominálnak.

Walmountban, a határmenti tartomány dombjai között két sereg áll szemben egymással a végső ütközetre várva: a coramondiak és a nurkok mindenre elszánt harcosai. A tét óriási. Győzhet-e bármelyikük anélkül, hogy az ellenséggel együtt önmagát is elpusztítaná? Figyelmen kívül hagyhatják-e az ősi átkot, mely megjövendöli a két birodalom megsemmisülését? Érvényesülhet-e az egyéni érdek, a könyörtelen bosszú mindenek felett? A tizennégy éves nemes ifjú, Ulrik von Walmount-Obernac sorsa összekapcsolódik a Coramond és a Nurk Birodalom sorsával. Az ő életének alakulásán keresztül ismerjük meg a két világ titkait, az egymást követő események különös láncolatát. A történet húsz évet ölel fel, melynek során a világtól elzártan élő, gyengécske fiúból erős, könyörtelen harcos válik. Életét véres csaták, orvtámadások, a létért való kemény küzdelem, barátság, szerelem, árulás és dicsőség kísérik.

Eve Rigel regénye igen kellemes olvasmány; főleg ha annak olvassuk, ami: nem stílusteremtési kísérlet, hanem valami, ami egy mára már-már elfeledett műfajt elevenít fel. Azt a fajta fantasyt, ami inkább felnőtteknek szóló mese. Nincsenek benne orkok és trollok, meg efféle fityfenék. És cseppet sem hiányoztak. Bennem egy olyan érzést hozott a felszínre, amit nem éreztem azóta, hogy életem első fantasy könyvét a kezembe vettem. Amikor még minden sötét erdő mélyén az elmúlt korok mágikus szörnyetegeit sejtettem...

ÉRTÉKELÉS: 8/10 Amellett, 1500 Ft(!) körüli áron megvásárolható, ez egy nagyon jó könyv. Könnyen olvasható, kellemes és üdítő élmény. Nem csapunk a homlokunkra, de úgy fogjuk lerakni, hogy ez bizony egy jó, és élvezetes történet volt. Persze, lehetne rajta réseket találni, mint mindenen, de felesleges. Úgy vélem, a fentiek fényében máris elmondhatjuk, Eve Rigel ezen könyve bőven megéri a pénzét, és én őszintén reménykedem benne, hogy másoknak is utat mutat. A logók nélküli irodalom igenis létezik, és kell. Kell, mert szabad, és mert őszinte...

Szerző: Eve Rigel

Megjelenés: 2008.

Terjedelem: 310 oldal

ISBN szám: 9789639566781

Borítófestmény: Szendrei Tibor

//Dougal Glendower//

PARASZTBUTÍTÁS IV - a hülyeség újabb felvonása

A tévét nyomkodom, igyekszem valami elfogadható szórakozást találni, de hiába; megrekedek a Való Világnál. Azon merengek, vajon engem minősít e, ha ezt nézem!? Végül arra jutottam, hogy maradok a „hát, én csak azt nézem, amit adnak" szövegnél!

Egy szó, mint száz, minden elismerésem az RTL Klubnak, ismét meg lehet köszönni, hogy hozzájárul, kultúránk fejlődéséhez! A luxusbörtönben minden van: böfögés, szellentés, pia, cigi és káromkodás! Kérem szépen, hogy fér össze a médiatörvény, és a főműsoridőben rókázó celebek(nek tartott) idióták látványa? Nem beszélve a szexről, illetve a hokizásokról! Bocsánat, nem akarok álszent lenni, ez valahol természetes dolog is, de az, hogy ország-világ, ezt lássa, illetve, hogy ez legyen a másnapi téma a buszon, nagyon gázos! Na, de belefér, úgy tűnik – előre Magyarország, adjuk meg a kegyelemdöfést a kuttúrának!

A villalakók kénytelenek baromkodni, csinálni valamit, hiszen ha az ágyon henyélnének egész nap, a kutyát se érdekelné! Ők pedig, csak önmagukat adják, persze. Taktikáznak, versengenek és kibeszélik egymást. Nyitott könyv az életük, hiszen a kihívás nevezetű ceremóniával, mindenki tudja, hogy ki – kivel nem akar, nem bír tovább együtt élni.

A műsor készítői kínosan ügyelnek arra, hogy mindig történjen valami, mert hát szavazni kell; olyan emberekre, akik még a létezésünkről sem tudnak. Bár, végül is a nyeremény összegének azért össze kell jönnie... A Vigyázz, te döntesz! nevű játékban el tudjuk dönteni, hogy mivel „kedveskedjünk” a lakóknak. – Lehetőleg minél botrányosabb, minél undorítóbb legyen! Ők pedig, kötelesek lesznek, eleget tenni nekünk. Bármire kérjük őket. Kíváncsian várom, hová fajul ez, bár ha egyszerűen akarok fogalmazni: ezt hívják televíziós kurválkodásnak. Pardon. Felhúztam magam, kiszaladt a számon.

Cirkuszt és kenyeret a népnek! Legalább így senki nem rinyál a politika miatt, senki nem sajnáltatja önmagát, mert elégedett azzal, ahogy odabent a nők szőrtelenítik magukat. Elég nekünk Szandika műteste, Alekosz (van itt olyasvalaki, akinek van rendes neve?) pénisze, és jó érzés, hogy tudjuk: Anikó nem tud elélvezni! A rohadt életbe, ha ezt nem tudom meg, nem is tudom, mi lesz velem! Megyek is, és körbeordítozom Laci úr krimójában.

Visszatértem, gyors volt. Már mindenki tudta. Még én éreztem rosszul magam, mert csak most értesültem ezekről.

Egyébként az az érzésem, hogy a műsor csak egy forgatókönyv. A szereplők gondosan kiválasztott színészek, akik próbálnak felkapaszkodni a ranglétrán, vagy gyermekkori sérelmeik miatt, most élik kamaszkorukat! Erre jó példa az azóta kizárt Zsuzsi nevű „bombanő”... hát nő, na. Bár egy nő, hogy tud úgy viselkedni, hogy kidobják egy – amúgy sem az etikettet előtérbe helyező – műsorból!? Komolyan mondom, elkeserítő. A másik, a pornójáról elhíresült Gigi. És van még valami, amit itt olvastam a neten vele kapcsolatban: a lány 20 éves, vagyis a VV első szériájának idején, még 14 volt. Számoljuk már ki! Hat év telt el, alig nőt fel, máris ribinek mondható! Közben pedig mások attól nyögnek, hogy a mai társadalom így, a mai fiatalság úgy! Már elnézést: csöndben kéne lennünk, és tenni ellene valamit. Mert, mért bántják a tizenéves kislányt, ha ott van a példa a tévében!? Miért emelünk hangot, hogy a mai fiatalok túl hamar kezdik a szexet, ha már a délután is az orgazmusról (vagy annak hiányáról) beszélnek!? Ugye? Nem értem, hogy a nagy médiaszabályozás közepette, hogy engedhették, újraindítani ezt a valóságshowt!? Persze, persze, ott a 12-es karika, és csak azt mutatják, ami megengedett. Láthatja például, hogy mennyit cigiznek, isznak, és verekednek, hánynak! A csúnya beszéd, szigorúan ki van sípolva. Így sűrűn hallani azt, h ba..eg! Szánalmas, emberek!

Szóval, a 12-es karika tökéletesen hasztalan! Bár az is igaz, hogy a gyerekemnek minden szín alatt tiltom a Való világot! Pedig maga a műsor koncepciója, nem rossz. – sok ember, egy helyen sokáig bezárva, mi döntünk ki megy, és csak egy győzhet, Hegylakó forever! Nem. Ez téynelg gáz, már az alapoktól.

Mindjárt reklámoznak, a képernyőn felbukkan Buci. Kicsit azt hiszem, hogy a neves színész, eladta magát ezzel a műsorral. Mert sok embernek nem a színészi tehetség ugrik be róla ezután, hanem az a bohóc, aki a Való világot vezeti. Ez pedig, baj. Persze, kell a pénz, de ha már elismert színész valaki, akkor adjon is magára. A balesetéről nem szeretnék véleményt mondani, mert az megint más tészta. De nem hiszem el, hogy Eszenyi Enikő elvállalta volna ezt a showt, hasonló helyzetben! Persze, vegyük figyelembe, hogy Stohl András nem csak színész, de műsorvezető is! Hm, akkor talán neki megbocsájtunk... Mindazonáltal milliónyi ember él meg kétkezi munkából: ha már elcseszte az életét, próbálkozhatna arrafelé is; az én gyerekem ne egy ilyen ember álszent szövegelését hallgassa, ha lehet. És itt lehet mondani, hogy nem kötelező, meg hogy idekint is csak ezt látja... meg valóban nem a TV neveli a gyermeket, de azért kérem: a rádió nem játszat le durva számokat, ez a mocsok meg folyhat a világ arcába?

Tehát a 2010 novemberében indult show, nagy port fog még verni, érzésem szerint. Sok lesz a nyári elsötétítés, mert majd rájönnek, hoppá, azt még sem kellett volna leadni, csakhogy akkor már késő lesz! A csatorna számára, megéri a milliós büntetés, hiszen a nézettség kárpótolja őket. Csak az a baj, hogy azt a pénzt rászorulók is megkaphatnák, adomány alkalmával. Meg esetleg a szavazásra költött pénzt a gyerekeinkre is költhetnénk. Van egy régi bölcsesség: rajongj a gyerekedért. Ez most hatványozottan igaz. De az nem fontos, inkább tépjék meg egymást a szereplők, mint a majmok a ketrecben! Aki meg önként kijött, legyen megbélyegezve. No komment. A nemes kereskedelmi tévé fog majd valami emlékműsort, adományműsort csinálni, ebben biztos vagyok, ám sajnos nem fogok tőlük meghatódni. Főleg, ha egy újabb masztizás után kerül adásba... de lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat, és én vagyok túl elutasító a Való világgal szemben.

Előre, egyműsoros sztárok, várom a folytatást: már csak egy lépés a gladiátoraréna, de száz év múlva talán UFÓk is lesznek köztetek. Köszöntem, rám - még ha egyedül vagyok a véleményemmel - akkor se számítsatok!

//Dougal Glendower//

2011. január 9., vasárnap

TE MIT TENNÉL A TÚLÉLÉSÉRT? - Battle Royale

Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll... A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: A GYŐZTES. Takami Kósun regénye – melyet gyakran neveznek a 21. századi Legyek urának – botrányos karriert futott be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta több kontinensen vezeti a sikerlistákat, számos feldolgozást ért meg. A könyvből készült filmváltozat már kapható DVD-n.

Szubjektív leszek: a „Battle Royale” nem egy könnyed esti mese, nem az a fajta könyv, amit az ember ajándékba ad. Először vonakodtam és nem voltam benne biztos, hogy én ezt meg akarom venni, hogy egyáltalán el akarom olvasni. Eleve az a típus vagyok, aki szeret borzongani és imádja a horrorokat, hát még az efféle könyveket, de a keleti dolgok annyira nem vonzanak. Van viszont egy cimborám, a Srek (nem röhög!), és ő áradozott róla annyit, hogy belevágjak. Ez a cikk ennek a z ömlengésnek a gyümölcse.

A történet egyszerű, de egyáltalán nem hétköznapi. Úgy is fogalmazhatnék: tipikus, japánosan elborult. De nem mondok ilyet... A cselekmény egy távol-keleti országban játszódik, egy velejéig romlott diktatórikus államban, ahol a felsőbb réteg egy kegyetlen játékot talál ki. Negyvenkét középiskolás diákot kiraknak egy lakatlan szigetre, ahol életre-halálra kell harcolniuk egymással a legkülönfélébb fegyverekkel felszerelve. Van aki géppisztolyt kap, esetleg sarlót, nyomkövetőt, de van olyan kevésbé szerencsés diák is, aki mindössze pár hasznavehetetlen villát(!), vagy éppen fazékfedőt kap. Ennek a programnak egyetlen túlélője lehet. A győztes, az a tanuló, aki kegyetlenül lemészárolja az osztálytársait, legjobb barátait. Igazi lelki terror, akár pszichothrillernek is nevezhetném. Meglehetősen durva, nem véletlen, hogy Japánban a kormány erősen ellenezte a könyv megjelenését. Azonban 1999 óta több országban – köztük hazánkban is –, a sikerlisták élén áll. Gondoljunk csak bele, ha mi lennénk ebben a helyzetben... Te megölnéd az osztálytársaid? A barátaid? Esetleg a szerelmed? Csak azért, hogy életben maradj? Mert vannak, akik szemrebbenés nélkül megteszik!

Magáról a borítóról és a könyv belsejéről annyit, hogy igazán gondos iparosmunka eredménye. Az előlap és a hátlap sokkolóan hat az emberre, de ugyanakkor csalogatja is az olvasót, bár az én ízlésemnek kissé túl mangás. A könyv belsejében megtalálható a sziget térképe, valamint az osztály névsora, plusz még egy-két idézet. Az oldalak nem csupán sima fehér lapból és betűkből állnak, hanem még díszítősor is került rájuk. Továbbá még az életben maradt diákok számát is jelzi, ami ugye folyamatosa csökken idővel. Szerintem grafikailag az egyik legkidolgozottabb könyvek egyike. Nekem nagyon tetszett. Ami elnyerte még a tetszésemet az a könyv nyelvezete, mindent annyira részletesen ír le az író, hogy az ember idegszálai már-már pattanásig feszülnek egyes helyzeteknél. Persze, van olyan, hogy besokalltam, és pár napra félretettem, éppen ez miatt. Néhol ugyan elég véres és brutális, de ebben a műfajban ez nem hátrány, amennyiben jól tálalják.

Egyetlen negatív dolog van ami leginkább az elején zavart, de akkor aztán nagyon... az pedig a sok japán név. Nem csak hogy nem tudtam ki kivel van, még csak azt sem tudtam megkülönböztetni, ki a lány és ki a fiú. Egész egyszerűen egy nagy névhalmaz volt, egy kavalkád, de ez nem az író hibája, hanem az eltérő kultúráké.

ÉRTÉKELÉS: 7/10 Baromi drága könyv, 4000 Ft-ért lehet hazavinni körülbelül. Persze, hosszra két regénnyel is felér, meg aztán ki kell fizetni a dizájnt, de... az Ulpius-ház újabban egyébként is csillagászati árakkal dolgozik, szóval ezen nincs semmi meglepő... Hozzá kell tennem, sajnos. Jó hír azonban, hogy a cikk írásának pillanatában még tart a kiadó akciója, így gyakorlatilag féláron kapható a könyv! (Hála a hírért RZedniknek). Ezen kívül az értékelésbe beleszámít, hogy valóban nehéz olvasmány, komoly erőfeszítést igényel mind a nevek miatt, mind pedig az idegrendszerre gyakorolt hatása miatt. Nem véletlenül került rá a borítóra az a 18-as karika...

Szerző: Takami Kósun

Megjelenés: 2010.

Terjedelem: 738 oldal

ISBN szám: 9789632543772

Fordító: Mayer Ingrid

//Dougal Glendower//

CHERUBION: egy nagyon, de nagyon más fantasy

Nos, emberek: nem vitt el a mumus; a pincében nem holmi élőhalott kísértet kaparászott, csak Szerényke, a kandúr. Igaz, bazi nagy kandúr, de embert még nem evett. Legalábbis családtagot tuti nem, hiszen jól nevelt házi kedvenc ő, nem bántja kenyéradó gazdáját. No, de eltértem a tárgytól. Ma reggel elkalandoztam a honi fantasy egyik legegyedibb világára, Cherubionra. Igen, akik felhördülnek, jól tudják, ez egy kiadó neve is egyben, de nem bolondultam meg. Jeffrey Stone (Nemes István) világa adta a nevet a kiadónak, amely újra elhozta nekünk...

Itt hever tehát előttem az „Éj trilógiája”, díszesen egybekötve, kemény borítással. A hátlapra írt szöveg egy nagyon egyedi világképet tár elénk: Leon Silver nem tudja, mi vár rá, amikor a Joux-tó jegén hason csúszva megközelíti a lila fényjelenséget. A jég beszakad a súlya alatt, ám ő ne ma víz alá kerül, hanem egy másik világba... Cherubionba. E világ istene, a hatalmas Kevanaar évszázadokkal korábban eltűnt. Távozásával megszűnt az egység Cherubionban, volt tanítványai marakodnak a hatalomért. Melan, a hideg, számító technokrata az emberiség ejtőző maradványait vezeti, tankok és robotok segítségével vív elkeseredett csatát a feketemágus Choler halálon túli teremtményeivel, Sang, az eszelős félisten pedig mindkettejük életét igyekszik pokollá tenni.

Ez alapján már nagyjából sejthető, hogy nem a megszokott kardozós-sárkányos témával van dolgunk. A történet kezdetben egy vers körül forog, melyben a távozó isten kijelölte az utat, mely a világ leghatalmasabb varázsszeréhez, az Éj Kövéhez vezet. Azonban mindegyik félisten csak egy-egy versszak magyarázatát ismeri. És tudásukat véletlenül sem osztják meg egymással. Leon pedig nem csak részese, de főszereplője lesz annak a játszmának, melynek célja az Éj Kövének megszerzése, és a világ sorsának uralása. Hősünk élete szakadatlan kalandok és menekülések sorozata. Már-már feladná, mikor feltűnik egy negyedik hatalom, aminek célja szintén az Éj Köve...
Jeffrey Stone regénye gyors sodrású, kalandokban és meglepő eseményekben – valamint kellemes humorban – bővelkedő írás, amely annak ellenére hogy tartalmazza a science fiction realitását is, szenzációsan ötletes fantasy.

ÉRTÉKELÉS: 8/10 Elfogult vagyok, hisz’ talán ez volt az első fantasy könyv, amit olvastam. De kérem, már kevesebb, mint 2000 Ft-ért beszerezhető, ráadásul a kemény fedeles kiadás nem egy, de három regényt tartalmaz, igényes kivitelben. Minden tekintetben hozza a kiadótól elvárható maximális minőséget; és Magyarország első fantasy-kiadójánál ez a mérce valóban az egekben van. Ajánlom tehát mindenkinek, aki már unja a „Gyűrűk Urát”, az orkokat meg a sötét elfeket. Meg úgy általában, bárkinek, aki szeret olvasni. Jó esély van rá, hogy Jeffrey Stone miatt kedvelik meg a műfajt...

Szerző: Jeffrey Stone

Megjelenés: 1990 tájékától elérhető, különböző kiadásokban

Terjedelem: 400 oldal

ISBN szám: 963 7841 78 4

Borító festő: Szendrei Tibor

//Dougal Glendower//