Nem szokásom szomorkodni, és/vagy lehangoló témákról írni. Mondjuk mostanában - hacsak nem menekülök álomvilágokba - elég nehéz kikerülni az ilyesmit. Elég, ha a kormány be nem tartott ígéreteire, vagy a budapesti diszkóban elhunyt három lányra gondolunk. Igen emberek, célozgatok. Célozgatok arra, hogy valami irdatlanul el van rontva...
Az egész cikk egy
közeli barátom szavai nyomán íródott. A hét elejét ugyanis nála vendégeskedve, Székesfehérváron töltöttem, és ott hangzott el a következő mondat: "...magyar vagyok, de a saját hazámnak nem kellek. Nem látja hasznomat, nem kellek neki." Persze barátom (legyen Z) nem csupán elböfögte a fentieket, bele a nagyvilágba. Szavainak átéléséhez ismerni kell néhány dolgot.Először is, nem éppen munkakerülő; tizenhat éves korától kezdve folyamatosan dolgozott. Előbb segédmunkásként, majd gyárakban, míg végül teljesülni látszott az álma, és felvették a helyi könyvesboltba. Nagy ugrás, gondolhatta ő, és milyen igaza volt! Ez az ügy több okból is kapóra jött; egyrészt az a fajta gyerek volt, aki még az általános iskola felé gyalogolva is olvasott, másrészt pedig az évek során eljutott fizikai teljesítőképessége végére. Egészsége sosem tette volna lehetővé a nehéz kétkezi munkát, amit végzett, ő mégsem panaszkodott. Elviselte munkatársai gúnyolódásait, amiért ő nem bírta el a cementes zsákot. Makacsul eltitkolta csípő- és térdproblémáit, szüksége volt a munkára. Nem ő választotta ezt a sorsot, de igyekezett kihozni belőle a maximumot.
Nos, a könyvszakma mindent megváltoztatott. Hat év boldogság, álmodozás, szóbeli (de hazai szokás szerint sosem anyagi) dicséreték következtek. Ha rajta múlik, valószínűleg innen megy nyugdíjba. De persze a Sors - jobban mondva az emberi hitványság - közbeszólt. Z a családalapítás küszöbéig jutott, amikor főnöke számára egyértelművé vált, hogy Z és egyik kolléganője szeretik egymást. Manapság ez régimódinak tűnhet, de ne ítéljük el őket: valaha az ilyesmi örömteli eseménynek számított.!
Egyeseknek mondjuk most is, de nem a főnökasszonynak. Reakciójából mindenki számára egyértelművé válhat, hogy miért nem reklámozták ezt a kapcsolatot céges berkekben. Igyekeztek feltűnés nélkül intézni minden magánéleti dolgot, még maga a lebukás sem a munkahelyükön történt. Mindenesetre a hat év munkaviszonyt egy alig két hetes lezárást kapott: a lelki terror odáig vezetett, hogy kapcsolatuk védelmében Z-nek ki kellett lépnie...
Mindez 2010 szeptemberében történt. Azóta kedves barátom kezdeti lelkesedése eltűnt, kétségbeesése, dühe ellenben nőttön nő. Ő maga nem ismerné be félelmét, de én jól ismerem. Legfőbb problémája tisztán emberi, s egyben maga a huszonkettes csapdája. Ahol alkalmazhatnák, oda egészsége okán nem nem mehet. Amihez pedig igazán ért, arról nincs papírja. Ráadásul amennyiben most nem sikerül kamatoztatnia könyves tapasztalatait, soha többé nem lesz esélye arra, hogy visszatérjen.
Így végződik a történet; de merhetek ilyet mondani? Sajnos, azt hiszem igen. Emlékszem Z szemeire, amikor még mert álmodni: eljegyzésről, családról, gyermekekről, utóbb pedig munkáról. Az írásról, amit mindennél jobban vágyott! Most a szemeiben nincs semmi, csak szomorúság. Mert tudja jól, hogy ebből a gödörből, ahová az emberi rosszindulat taszította, egymagában képtelen lesz kimászni.
//Dougal Glendower//
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése